01/05/2026
Egy tavasz, ami próbára tesz mindent — és mindenkit
Remélem, az utolsó fagyos éjszakán vagyunk túl! És nem kell este a csillagokat nézve azon tűnődnöm, vajon fagyni fog-e!? Évről évre a május eleji fagyok nyomot hagynak a kertünkön. A friss hajtásokon, a bomló levélzeten, az épp nyíló virágokon. Van bennük ilyenkor valami különös törékenység — mintha a kert egy pillanatra visszahúzódna.
Pedig olyan jó lenne egyszer egy másfajta tavasz! Egy lassan melegedő, esőkkel érkező, valóban felépítő indulás.
Tegnap Balázzsal beszéltem, a . Kicsit meg is nyugtattuk egymást: az öt-hat hete tomboló szél, a fagyok és a csapadék hiánya bizony rányomta a bélyegét erre az évkezdésre.
Az én kertem most épp csak ébredezik. Még mindig azt tudom mondani nektek: bújnak az évelők. Tudom, hetekkel ezelőtt is ezt írtam — de most is ez van. Ilyenkor derül ki igazán, mennyit számít a talaj. Igyekszem egy-egy alapos, áztató öntözéssel végigérni a kertet — itt is, Tolmácson is — mert a száraz földből egyszerűen nem indulnak meg. És közben ott van bennem egy furcsa nyugalom is.
Hat éve vastag, vegyes mulcstakaró alatt él a kert. Ősszel is rengeteget pótoltunk, terítettünk, most tavasszal pedig, ahogy kibújtak a növények, máris körberaktam őket minden földi jóval.
Védi a talajfelszínt, nem gyomosodik, nem párolog, kiegyenlíti a hőingást.
És ami talán a legfontosabb: életet tart fenn odalent. Ilyenkor mindig eszembe jut: mit tesz az, akinek csupasz a földje? Szépen felásva, kigereblyézve — és teljesen kiszolgáltatva.
Balázzsal abban is egyetértettünk, hogy elfáradtunk ebben az állandó harcban.
Most minden mozdulat többnek érződik. A tavaszi munka nem kétszer, hanem ötször annyi. S ha nem jön meg az eső… akkor ez az év már most eldőlt.
Van még tizenöt–tizennyolc köbméter saját darálású mulcsunk. Fél éve forgatjuk — az alja, a közepe már gyönyörű komposzt. Ezt most Dócival szépen kiterítjük.
És várunk. Mert van egy pont, ahol már nem lehet többet tenni.
Marad a figyelés. A gondolkodás. A beszélgetések.
Szerdán Evelin is eljött hozzám, megálmodója.
Egy délelőttöt töltöttünk együtt, és végigjártuk az ágyásokat, íveket, minden apró szegletet. Ilyenkor nem dolgozunk — mégis talán ilyenkor történik a legtöbb minden. Nézzük a tereket, kimondjuk a kételyeket: ez ide nem való, az túl nagy lesz, az nem bírja a szelet, az elveszi a fókuszt. Ezek a csendes döntések.
Még mindig nincs végleges növénylistám. Hétről hétre halogatom, mert minden időmet kint töltöm.
És hogy mit csinálok sötétben?
Locsolok.
Nappal gazolok, ágyást építek, metszek, kötözök, ültetek, a tóban állok, a csobogóba mászom… és amikor rám borul a sötét és a hideg, jön az öntözés.
A kerti fények pont elegendők. Felveszek még egy réteg ruhát, s kezdődhet.
Vastagon, magasról, áztatóan locsolok. Nem égetem meg, nem töröm le — még alig bújt ki minden. Ilyenkor én vagyok a tavaszi eső.
Közben a patak is elkészült. A váz összeállt, bekerült a harmadik kaspó is. A víz nem tűri, ha visszafogjuk, ha nincs tere, nem él — csak áramlik. A harmadik kaspóval megnyílt a rendszer. Van honnan érkeznie, van hova továbbmennie.
Most jöhetnek a finomabb rétegek. Növények, formák, arányok — azok a halk döntések, amiktől egyszer csak élni kezd egy hely.
Közben a pavilon. Beöntöttük a betontuskókat. A hétvégén, ha itthon lesznek a fiúk — kell Ádi ereje is — felemeljük a kupolát a lábakra. Aztán jövünk mi Dócival. Elhordjuk azt a zöldes, mocsárszagú, összetömörödött agyagot, amit Sanyi másfél napig ásott. Két komoly ásót hagyott maga mögött — eltörtek. Nem hobbi szerszámok voltak. De ez Berkenye.
Ha mindezt lehordtuk, ágyást építünk. Ágakkal, gallyakkal, lombbal, nyesedékkel, komposzttal, két éves trágyával, szalmával. Rétegről rétegre. Hogy az ív összekapcsolódjon a pavilon macskakövével. Hogy megnyíljon az utolsó tér.
Amit végre beültethetek.
Pilisszentkereszten, Szomoru Miki varázslatos kerjében - - szerettem bele igazán a Cubana rózsába. Erős, gazdag, hálás növény. Ezzel, és díszgyertyákkal keretezem majd a pavilont. Hogy mi fut majd rá… még mindig kérdés.
Most még minden nyers. Beton, kavics, csövek mindenhol. De már látom mögötte a kész tereket.
Két új pihenő tér… amit én megálmodtam, s amit Gábor majd megtölt élettel.
A zene, a fények, a víz mozgása — az ő keze munkája lesz. Ahogy eddig is.
Közben valahogy együtt alakul minden. Ami bennem kép, gondolat, vágy… az Nála rendszerré, fénnyé, hanggá válik. S mire elkészül, már nem is lehet szétválasztani, ki mit adott hozzá. Csak azt látni: megszületett.
